25 más: ode to moffat

háromszor megnéztem, és még csak hétfő van, hol van még a szombat, mert mint tudjuk, a vasárnapok, a keddek és a csütörtök délutánok is uncsik. kezdem elhinni. (gosh, ez kezd olyan lenni, mint a friday...)

szóval, most mindenki nyomogassa az x-eket különböző helyeken attól függően, hogy melyik böngészőt használja. de tényleg. sokkos állapotú kritikai énem következik.

steven moffat. színtiszta zseni. mintha valaki belenyúlna a fejedbe. egy egyszerű monológ, de úgy megírva, hogy olyan élénken villanak fel bennem a flashbackek, mintha azok legalábbis benne lennének a filmben, vagy mintha saját bőrömön éltem volna meg, abba a szempárba nézve. amit mi már tulajdonképp megtettünk, és amit ő még nem. a fülembe cseng, ahogy az enyhén nazális estuary englishben megszólal;"who are you?", látom magam előtt a nagy sötétbarna gombszemeket, és tényleg fiatalnak látom hirtelen. és tényleg bele fog halni. csak akkor még úgy rázott ez meg minket, hogy mégse. mégse úgy. az a csettintés soha nem lesz ugyanolyan, akárhányszor nézem újra.

és mégcsak azt sem tudjuk, hogy ki ő pontosan.

húsvét, családi zűrök, nem bírtam az istennek sem megteremteni a tökéletes lélekállapotot a percre, amire június óta várok. nem éreztem the érzést, ahogy elindítom a playt. és nem is kell, mert mint mindig, az jön magától. elkezdődik a pörgés, aztán szépen lassan felcsendül a háttérben the zene, és már szippant is be.

hogy mást idézzek: "1. mert ez egy mese 2. mert ez egy üzleti vállalkozás". ígyis van. azért ettől függetlenül moff lazán kinyírja a főszereplőjét az első tíz percben, és, nos, az embernek végig kell vennie ezt a két pontot, hogy minden rendben legyen, és még ígyis furcsán meghatódik. a vikingtemetés-tűz mindenkinek iszonyú jóláll.

nem ijesztő. vagy nem úgy. igazából nem magától a lénytől ijedünk meg. az ötlettől. és moff megint az alapvető félelmeinkkel játszik. gyerekhangok, maszk, árnyék, ijesztő szobrok. emlékezet. törlés. de még ez se. a legijesztőbb, hogy többet tudsz nála. ahogy többet tudnak a companionok, és ők is legalább annyira meg vannak ettől rettenve. de ahogy karen gillan előadja az elnyomott, folyamatos pánikot. átragad, és csak azt veszi észre az ember, hogy vége, és az ember ül, mint egy zombi, nem lát, nem hall, és gőze sincs, hogy hol van, de nem is erőlteti magát, hogy erre gondoljon. úgy dobog a szíve, mintha tíz km-t futott volna. első epizód.

és tudom, hogy ezt fogja tudni fokozni. jó irányba.