22

...
úristen.
nem az a kérdés, hányszor sírtam magam álomba az utóbbi két hétben, hanem hogy hányszor nem. nem tudom, mi segíthet, pszichológus, több panaszkodás, fejbelövés?
szeretek és gyűlölök.
elveszi a családomat, a barátaimat, a legjobb pillanataimat, az időm, az alvásom, az éjjelem, a nappalom, az agyam, a hobbijaim, a karácsonyom, mindent. olyan de olyan egyedül maradtam néha, hogy olyat még sosem éreztem. ijesztő, borzalmas, nemtudok rá szavakat, túlélhetetlen, kész. saját magamat nem bírtam ki, annyira önző voltam, és kifogyott az empátiám százszázalékosan, és undorodom ettől a gondolattól, de akkoris azt éreztem, hogy nekem rosszabb, mint a sok másnak. és körülbelül kétmilliárdszor több szeretetet és odafigyelést igényeltem volna, és még fogok is, ami megint taplóság és önzőség, de nem tudok rajta változtatni.
persze mindenki azt mondja, hogy én mondtam, hogy ilyen, meg hogy te választottad, meg mindenkinek ez van, én meg azt mondom, hogy nem, ilyen senkinek sincs, és senki nem tudja, hogy milyen, mondhat akármit. éééés igen! megint önző vagyok, hihetetlen!:D
szóval körülbelül ennyire kibírhatóak és empatikusak a gondolataim. szégyellem magam, de ez van. majd elmúlik... január végén.
ja, és persze ettől függetlenül fel se merül bennem, hogy otthagyjam. még a gondolata is szörnyű, hogy nem a svenssonokkal lennék szerdán svéden, hogy kimaradnék minden közös mókából/szívásból. mert szeretem, hogy rohagyjon meg az egészet!!!! minden hülye percét, aztis, ami rossz! még ígyis, hogy konkrétan tönkretesz. idegileg mindenesetre biztos, legalábbis a minden délutános-esti bőgőgörcs erre utal... na, és még ugyanennyi? hm, tééényleg.
komolyan ilyen szintű fizikai-mentális rosszullétem-fáradtságom nem volt. frenetikus, egy élménnyel több. és ami ténylegdúrva, hogy ahhoz képest, hogy milyen állapotban vagyok, egész normálisan viselkedtem. semmi üvöltés, ordítvabőgés, üvegtörés, hanem óra, vizsga, óra, vizsga, próba, egész nap dolgozom? nembaj, bescannelem az egész anyagot, nembaj, gyere át, végülis nembaj, hogy holnap vizsgázom, kedvenc koncerteken nem vagy ott, nembaj, nyelnyelnyelnyel, lényeg, hogy senki ne vegye észre, mert másnak is van kurvára elég baja nélkülem is, sőt. úgyhogy most mást se tudok csak panaszkodnipanaszkodnipanaszkodi, hánynom kell már magamtól, amennyit teszem, de a blogban legalább nem kell mindenkinek végighallgatnia, mert kikapcsolja legfeljebb, az írás meg felér egy jó pszichoterapeutával, úgyhogy megint roppant empátiával azt kell mondanom: nemérdekel.
ezért a bejegyzésért sok okból elnézést kell kérnem. magamtól is. nyugtat a tudta, hogy az év kábé tíz hónapjában azért egy normális lény vagyok.
éljen a lady marmalade-party függöny előtt-függöny mögött (ott főleg), meg a színpadi balesetek számának megnövekedése...