30

húha, egészen megnyugodtam, hogy csak egy héttel később fogok eszméletlenül szívni, ami miatt nemtudok törit seggelni!

egyébként visszatértem az éterből, ahol kicsit lenyugtattam a kedélyeimet és megpróbáltam magam megint emberré formálni, új inspirációkkal meg eltökéltséggel meg elhatározással meg hasonlókkal. (ez nagyjából sikerült is a szuperkupáig, aholis kb 2 másodperc alatt változtam vissza hisztis pesti undergroundpicsává, aki 120 percig is képes azt visítani hogy "nyunyufeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeej")
minden reggel manócska keltett. kopogás, aztán egy vigyorgó fej az ágy lábánál, néhány pacsi az ágyneműmön és egy nagy reggeli-kómás-nyálas hempergés. igazi szeretetgombócok vagyunk.
millával limonádézni a kedves pincérsrácos cukiban, és aztán a wc-ig kommandózni, mert azt hittük, hogy nem adtunk elég borravalót.
éjszaka van, egyedül baktatok haza. vagy inkább szökdécselek. fülemben a north london trash, az ütemére lépkedek. milláéktól megyek haza. én itt nem vagyok turista.
fejjel lefelé lógok a tengerben. nézem a halakat, kispiranhák, ezek szokták megharapni tesóm. jófejek. tulajdonképpen nemértem, miért nincs kopoltyúm. nem véletlenül tudom olyan jól a sellőkepozíciót.
tesóval egy tengerparti teraszon sörözünk. milyen furcsa pár órában a közel- meg a távolmúlt.
reggel, épp, hogy felkelt a nap, az ég tele bárányfelhővel, meg szép színű. körtésjoghurttal kiülök a teraszra bámulni a tengert.

mostmeg itthon. dejóis ez! ottis, meg ittis, pontosabban furcsa itthon. hogy elszokik az ember. de amikor meglátom ezt a tízkiló azonnali üzenetet...
mégiscsak itt vagyok veletek, na.