8

hogyhogyhogyhogy lehet ilyen ez a világ?!

gyönyörű, világoskék az ég, süti a nap a házak legfelső emeletét. ülünk a töriórán, rettenetesen unjuk. talán ott is ilyen az ég, talán éppen ott is azt nézik, hogy mennyire szép, vagy keményen edzenek. de bármit is csinálnak, valahogy csak arra tudok gondolni, na meg a pár teremmel arrébb töritzt író szerencsétlenekre.

hogy lehet valaki szemébe nézni, ha gyűlölöd? nekem nem megy, mert nem akarom, hogy meglássa a szememben, amit gondolok. pedig szeretném, ha tudná, és talán tudja is, hogy nem vagyok hajlandó lemondani egy álmomról, és hogy nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ebből kitúrják a barátaimat. nevetségesen szánalmas. remegek belülről, aztán már kívülről is, sweetie szeretné a földhöz vágni a bögréjét, pedig jobb lenne, ha megmondanánk neki, hogy gusztustalannak tartjuk ezt az egészet. így mi is álnok módon játszunk, mint ő, csak mi nem szándékosan, hanem bele vagyunk kényszerítve.

nincs erőm lépni, nehogy megbántsam azt, akit viszont nem szeretnék elveszíteni.

legyen ez a legnagyobb bajom, ha közben kutyaként lövik fejbe az embereket, és szerbiában a saját házukban fáznak az emberek.