26

most legalább van miért kiakadnom. bár ez nem nyugtat meg.
nem akarom én itt rontani a saját hangulatomat, bár amikor egyedül maradok, mostanság nincs hová rontani.
a suli jó, mert ott az ember akaratlanul is elfeledkezik dolgokról. a mindennapok hülyeségei egészen hasznosak tudnak lenni. meg persze az emberek. winnietől kapott epres sípolós nyalókával a szánkban nem tűnik annyira rossznak, hogy létezem, meg persze túl vagyok életem utolsó fizikadogáján, és az ilyen apróságokat rendkívül meg kell becsülni, igen. egy kis ücsörgés a liszten, elmaradt kórus, néhány vidám emberke, vagy csak egy úszás sesével a margitszigeten.
csak aztán mindig hazajövök és ötszörösen csap pofán ami itthon van. még nem tudom, mi lesz, és nagyon nem is tudok mit csinálni, mert igen, néha mint minden normális kamaszból, kitörik belőlem is, hogy nagy vagyok, mindenki hagyjon békén. de azért ilyenkor érzem, hogy még gyerek vagyok, nem baj az persze, csak én vagyok a fiatal még, nekem kéne segíteni, a szüleimen, a nagyszüleimen, de hogy segítsek, ha én egy hülye kamasz vagyok, ha énis csak egy plusz problémát okozok mindenkinek? csodák nincsenek, nem tudom megoldani a felnőttek kurvasok baját. nemtudomnemtudom, kész, elegem van, és hiába van elegem, mert a mókacsináló most kivételesen nem túl kedves velem, és nem tudom, meddig fog ez folytatódni, nem tudom, meddig bírják ezt a szüleim, nem tudom, meddig bírom én.


igazából most teljesen romokban vagyok. nem bírom elviselni, ami történik körülöttem. már most vágyom arra, hogy suliban legyek. rohadtul menekülnék itthonról. és igazából máshol sem lenne jó, mert akkor az zavarna, hogy nélkülem is ugyanaz megy itthon. legszívesebben 10 méterről üvöltve közölném az illetékesekkel, hogy pont most hagyjanak békén a kisérettségivel.

vettem egy rakás chioburgonyaszirmot. készülök a bl-döntőre.