12

hiányzik az a régi, hülyébb, optimistább és vidámabb én, aki nem foglalkozott semmivel, maximum azzal, hogy sweetie lefordította-e a one night következő részét, alig tanult, mégis jó jegyei voltak, feles energiáit a hetedikkerületben-körözéssel tudta le, játszott és rendben volt magával. ezt az új, hisztis, már saját magát is idegesítő, állandóan feszült, nevetségesen szánalmas, antiszociális és magához képest szokatlanul nagyon picsa és féltékeny ént már nagyon utálom.
azt utálom, hogy tudom, hogy ez az egész pont olyan, mint lesz, csak még miniben, és már most se tudom elviselni. váh, fúj, undorító. azt se értem, az ilyen emberek hogy tudnak a többiek szemébe nézni, akik csinálják helyettük is, amikor tudják, hogy szükség lenne rájuk. tudja a darabot, ráér, de ciki. tudom, hogy tyúkanyó nem ránk haragszik, de rajtunk csattan éppenséggel minden baja. tulajdonképpen ez a baj a felnőttekkel. hogy mindig bajuk van, és mindig máson vezetik le a feszültséget. nekünk is mindig bajunk van, de mi legalább elmondjuk egymásnak, hogy mi. hagy tudja már a másik is, miért szenved a hülyeségemtől. nah. a felnőttek ezt a kis momentumot kihagyják. tulajdonképpen nem akarok felnőtt lenni. és most nem a tizennyolcról beszélek, hanem a viselkedésről.
a lelkünk balga fényűzése megint betett, de nem mondott kivételesen túl sokat, csak azt, amit eddig is tudtunk, hogy még nagyonazelején vagyunk és még jósokáig szenvedni fogunk. de azért az is megalapozta a hangulatot.
de mindent leszámítva is jóvolt. az vicces, hogy az ember egyszerre töm magába negrót és teázik, hallgatja is a díszteremből meg nemis, mert közben leginkább winnie és gigi tapsikolását lehet hallani. megvan a hang? kérdezi m mosolyogva halkan a kamarakórusunknak. NEM. nyögjük ikerrel, és mindenki különböző hangon kezdi el ordítani, hogy hulla szilva. naszép.
elle egy idegbeteg agresszív nemmondommi. kedvesen megkérdeztem, hogy mibaja, és hogy ne legyen ennyire türelmetlen, az ő érdekében, hogy ne kapjon agyérgörcsöt, erre rámordít, hogy csak. nekem ne mondja senki, hogy én nem próbáltam meg.
fernando, a kedves mphármam általában eltalálja a hangulatomat, akkoris, ha dalkeverésre van állítva. most annyira jól eltalálta, hogy elbőgtem magam a buszon. nemértem az emberek reakcióját, miért tesznek úgy, mintha nekik sosem lenne bajuk? aztán hatkiló krém az arcomon, reakcióba lépnek egymással és valami egészen furcsa savas képződmény jön létre, ami szétmarja az arcomat. kezdem azt hinni, hogy a forgatás mégse szép dolog. háromdés férjem pedig jót nevetett azon a mondatomon, amit millának mondtam a nagy mesélés hevében: "...és az a legjobb az egészben hogy áááh!" nem is tudja, mennyire jellemez ez most. mert ugye millával is meg kellett osztani, hogy még mindig ki a kulcs a kilincs alatt, meg a fütty a madárban.
és persze nem mehetek ikerrel, ezért nem megy ő se, ezért nem találkozik azővele, én nem találkozom amásikvele és az egésznek az a vége, hogy már megint bőgök, mint egy óvodás, "sírok és nem érdekel, ki látja", hogy éljek ezzel az amúgy most találó sorral.

ha addig leszedik a kéményt, akkor már csak 27 nap. és egész éjjel focizunk.