2

...hogyan veti végét és mivel - nem tudta, nem is töprengett rajta. elűzte a gondolatokat, mert kín volt gondolkoznia. csak azt érezte, azt tudta, hogy meg kell változnia mindennek, így vagy úgy, akármi áron - ezt hajtogatta kétségbeesett bizakodással, elszántsággal. igaz... pontosan emlékszem minden apró részletre. de hogy miért tettem, miért mentem oda, és mit miért mondtam, azt látod, nem tudnám megmagyarázni. olyanformán, mint álmunkban. gondolhattam volna... persze... neked könnyebb. ha elérsz a határig, és nem léped át, boldogtalan leszel, de ha átlépnéd, talán még boldogtalanabb lennél. különben mindez ostobaság... mért tiltakozom ennyire? minek ez a nagy hűhó? ha tönkreteszek valakit, hát csak magamat...szóval mindenesetre roppant idegesítő, hogy dosztojevszkijt vagy exitet olvasok, mindenhol magamba ütközöm, és hát mindenki elkövet hibákat, csak szar szembesülni vele. irány a színpad meg a suli, a sok beteg őközéjük, hátha elfelejtem, amit úgyse tudok. most akármit csinálok, semmi se okos, senkire se tudok hallgatni, magamra meg nem merek. de ezért az egészért egy barátságot, azt azért nem, akkorse, ha néha baromságokat művelek. ráadásul ma olyan torokfájásra ébredtem, hogy csak remélni tudom, hogy nem végzem a dokinál.
és igen, kicsit szét vagyok esve.