10

végre elkezdtek az emberek iskolába járni, ami azért egész jó volt, mert ikert például nem láttam két hete. nem mintha olyan nagyon változott volna. szóval egész rendesen tengettük a napunkat, butaságokat rajzolva, levelezve és képessportot olvasva.

és mégis? nem hittem el. most se nagyon. de jó, nagyon-nagyon jó, és elle sem érdekel, hát persze, hogy nem! gigi rámszólt, hogy nehogy bőgjek. jól tette, mert közel voltam hozzá.
esik a hó, és nagyon szép, és ez meg rettenetesenborzalmasan szépnek tűnik, nem merek belegondolni se. najó, persze, merek, csak aztán mindig megijedek, hogy mivan, ha mégse.
legszívesebben sírva röhögnék elle arcába, hogy könyörgöm, jöjjön el a magassarkúival velünk, legalább kivételesen mi rontanánk el neki valamit, nem ő nekünk. nem tudtam eldönteni, hogy ez most nevetséges vagy inkább szánalmas, de leginkább mindkettő. és m-nek a magassarkúk tényleg fontosabbak mint a barátai?...
ugyan, sosem gondoltam volna, hogy még így meg fogok vetni valakit.
de hát kit érdekel? ha egyszer

elmegyünk.

szép lesz.

olyan, mint álmunkban!

pont olyan.

és persze kék lesz az ég.

mint töriórán, meg mint a pólója!

sütni fog a nap is.

kiszökünk éjjel!

vagy eleve a lelátón alszunk...

de az is lehet, hogy beköltözöm az öltözőbe...

nyalókázom majd a tengerparton...


...ennyi kell:)