18

a magyarórai filozofálás a halálról meg a jó életről azt eredményezte, hogy emlékek hosszú sora jutott az eszembe. nagyon hosszú, és majdnem mind jó volt, és azon gondolkozom, hogy ivan iljics hogy lehetett ekkora balfasz, hogy ennyire nem csinált semmit?

tegnap grófnéék nagyon ügyesen énekeltek/táncoltak, büszke vagyok rájuk. az is rendkívül szórakoztató volt, amint eric azzal idegesítette grófnét, hogy azt mondta hogy vvvvvvvvv, grófné meg azzal ericet, hogy azt mondta hogy ssssssss. az is eléggé szórakoztató, hogy ezt mind viccesnek is tartjuk:D
hazafelé aztán tényleg beporcukrozták a várost. annyira szép volt a körút, ember alig volt az utcán, és szűzhó volt a járdán. nem bírtam ki, pörögtem egyet, és csak később jutott az eszembe, hogy ezt a mögöttem jövők látják.

ma gonosz voltam. nagyon. nem baj, előfordul az emberrel, csak az a baj, hogy mostanság gyakran vagyok gonosz.
ha az utóbbi időben szarul éreztem magam, most méginkább. tudom, hogy elle így meg elle úgy, de akkoris lelkiismeret-furdalásom van. nagyon. meg az is rossz, hogy én őszintén szerettem, és végülis szeretem m-et, és sosem gondoltam volna, hogy ő ilyeneket gondol rólam. de hát ez is egy tükör, nem baj az, ha látja az ember magát néha.
de mégis, amikor megölelnek ezek a butabuta emberek, akiket annyira szeretek, mindig megnyugszom, hogy ők akkoris szeretnek, és ez annyiraannyira jó. olyankor amikor nagyölelünk, egymás vállán nézzük a többieket, olyankor kérdem én, kedves ivan iljics, hogy nem ezért érdemes élni?